Egy cseppnyi tavasz

Tegnap kellemes meglepetés ért, kétszeresen is. Egyrészt mert nem nagyon vagyok híve a Valentin nap ünneplésének, másrészt nem vagyok egy cserepes virág rajongó sem, mégis férjem tegnapi meglepetése mindkét véleményemet megváltoztatta.

Igazából nem is az ünnep miatt hozta, csak mivel minden ezzel volt tele, eszébe jutott, hogy úgyis szoktam reklamálni, hogy már sosem hoz virágot. Viszont azt is tudta, hogy a cserepest nem annyira szeretem, de pont az ünnep miatt a vágottakból a nap végére már csak a nyamvadt, drótozott, kókadt rózsák maradtak, és mikor ezt a kis tüneményt meglátta, azt gondolta, talán nem baj, hogy cserépben van. És valóban, annyira tündéri! Szeretem a kis jácintokat is, amiket már lehet ilyenkor kapni, és csodás illattal tudják megtölteni a házat, de ilyen édes kis mini tulipánokat még sosem láttam, így  most ők a kedvenceim:

Nagyon várom már, hogy végre tényleg eljöjjön a tavasz, és a kertünkben ötletszerűen ültetett néhány kis hagymás növénykénk (nárciszok, néhány piros tulipán és még egy fehér valami, aminek nem tudom a nevét)  is kihajtsanak. Bár a mai nap alapján ez még messze van, délelőtt megint havazott, délután pedig őrületes szélvihar volt:(. 

Veteményt mindenhova?

Délelőtt épp elcsíptem kedvenc műsoromat, a River Cottage-ot a spektrumon, és egy számomra elég meglepő kezdeményezésről volt benne szó. Sajnos a városka nevét nem jegyeztem meg, ahol két hölgy azt találta ki, hogy a városi elhanyagolt virágágyásokban, illetve buszmegállókban, az utak mentén, szóval mindenhol, ahol erre alkalmas földterületet találtak, zöldségeket és fűszereket ültettek. Először csak önhatalmúlag, majd amikor a riport végén egy fesztivál képeit láthattuk, ahol a beérett termésekből készült ételeket kóstolhatták a résztvevők, akkor bejelentették, hogy immár az önkormányzat is támogatja a programot. 

A kezdeményezés elsőre nagyon szimpatikusnak tűnt, de aztán ahogy egyre tovább néztem, engem bizony zavart az út mellett pöfögő autók, buszok látványa, és mindaz, ami ezekből a növényekre kerülhet. Értem én, hogy fontos, hogy bebizonyítsuk mindenkinek, hogy bármilyen kis helyen, bárhol érdemes elkezdeni veteményezni, de én nem szeretek út melletti zöldségestől sem vásárolni, valahogy bennem van, hogy egész nap a kipufogók füstjében "érlelt" zöldség/gyümölcs nem biztos, hogy a legjobb tápanyagforrás. Persze lehet, hogy én vagyok a túl parás ebben a kérdésben, és elég ezeket csak jól megmosni, de valahogy én inkább azt szorgalmaznám, hogy a kertjeinkben kezdjük a termesztést, ne az út mentén. Főleg mert azért az is pozitív hatással tud lenni néha az ember lelkére, ha szép virágágyások között mehet reggel munkába, vagy sétálgathat délután.

Azt viszont nagyon ötletesnek találtam Jamie Oliver egy régebbi műsorában, amiben egy vidéki kertben főzőcskézik, hogy kiürült konzervdobozokba ültettet egy-egy tő bazsalikomot, egész kis cserepekbe koktélparadicsomot, és lelógó ámpolnákba gyönyörű epreket, megmutatva, hogy milyen kevés hely is kell ahhoz, hogy igazán friss alapanyagokból főzhessünk. Ez utóbbit mindig tervezem is megvalósítani, mert azon túl, hogy kevesebb helyet igényel, a műsorban elhangzottak szerint a termésátlaga is sokkal nagyobb, tekintve, hogy a szemek nem a földön fekszenek, hanem kilógnak a cserépből, így kevésbé szennyeződnek, és kevésbé érik a kártevők.

Mindent összevetve a köztéri veteményest még nem, de településünk önkormányzati földterületeinek mihamarabbi hasznosítását azért kezdeményezni fogom. 

Amibe egyelőre biztos nem vágunk bele...

... az a háztáji állattartás. Pedig néha elábrándozom azon, hogy milyen jó lenne csak úgy kimenni egy-két tojásért a tyúkólba, vagy mindennap friss tejet inni reggelire, vagy isteni rántott csirkét sütni vasárnap ebédre, a házi disznótorosról már nem is beszélve, de azért be kell ismerni a korlátainkat, és én tudom, hogy ez nekünk nem való.

Egyrészt a szigorú napirend nálunk nem működik, márpedig ennek fegyelme elengedhetetlen. Másrészt azt gondolom, ehhez kell valamilyen alapszintű hozzáértés, amely ugyan a növénytermesztés tekintetében is hiánycikk nálunk, de valahogy abban az ember nem érez akkora felelősséget.

Szerencsére vannak nagyon kedves barátaink, akik nem küzdenek ilyen kétségekkel, sőt az alapos hozzáértés sem hiányzik náluk, így azért ha kívülről is, de bepillanthatunk az állattartás rejtelmeibe is.  Tegnap pont náluk töltöttük az estét, megnéztük a fejést, majd férjem a nyuszik etetésében is segédkezett, míg mi a lányommal szorgosan simiztük a kis nyuszikat, és aggódva néztük a kocát, aki épp mindenórás volt. Éjszaka aztán meg is születtek a pici malackák, férjem át is ugrott délután, hogy megörökítsen egyet (kb. 20 órásan):

A nyuszikat egyébként nem csak simogatni szoktuk, hanem a kezdeti idegenkedést legyőzve, meg is tudjuk már enni. Én is féltem kicsit tőle, és néhány évvel ezelőtt, mikor az unokatesóm kisfiának húsvéti nyuszija a nagyinál kötött ki, aki viszont egy idő után nem győzte etetni, és Apukám levágta, hát abból bizony nem tudtam enni, mert csak ott élt a nagyinál jó ideig, etettük, szerettük, neve is volt, így aztán nem voltam rá képes. Viszont a kifejezetten erre tenyésztett nyulaknál sikerült legyőzni ezt az idegenkedést, és azon túl, hogy nagyon egészséges (erről bővebben itt lehet olvasni: http://gasztrabbit.blogspot.com/2009/10/az-elso.html), igazán ízletes is. Először ragulevesnek és sültnek készítettük el, majd kipróbáltam vadasban is, és az volt talán a legjobb, na meg a mája a levesben. A közeljövőben megint fogunk kapni, akkor majd megörökítem az elkészítést is, és felteszem, hátha többen kedvet kapnak hozzá, hiszen régen ez fontos részét képezte a húsfogyasztásnak, sokan tenyészették is, talán visszajöhet ennek is a divatja.

Fűszervarázs

Megrögzött főzőműsor rajongóként elég hamar megtanultam, hogy vannak ételek, amiket bizony csak friss fűszerekkel érdemes elkészíteni. A gyakorlatban ezt azonban csak akkor kezdtem tényleg alkalmazni, amikor megkóstoltam a friss bazsalikomot, majd összehasonlítva a szárítottal rájöttem, hogy ez utóbbit nem is szeretem, a friss viszont rögtön a kedvencem lett. Ez volt az első fűszernövényünk, és azóta is minden évben próbálkozom vele, több kevesebb sikerrel. Tavaly folyamatosan kísérleteztem több fajtával is, kezdve ablakban, majd teraszon, és persze szabad földben is, de egyik sem vált be igazán. Hiába ültettem folyamatosan, hogy mindig legyen utánpótlás, mégis időről-időre előfordult, hogy vettem is egy-egy cseréppel, mert nálunk szombaton már hosszú éves hagyomány a házi készítésű pizzavacsora, és ahhoz bizony nélkülözhetetlen. A folyamatos termést 2 évvel ezelőtt tudtam csak egyszer elérni, és idén is visszatérek ehhez fajtához, ami nem más, mint a görög bazsalikom. Ez ugyanis egész nyáron folyamatosan ontotta az apró, külsejében kevésbé, ízében viszont a genovaival teljesen megegyező levélkéit. Míg a genovaival történt próbálkozásim mindig arra vezettek, hogy nagyon hamar elvirágzottak, hiába tépkedtem szorgosan a virágokat, hogy több levelet hozzanak, úgy tapasztaltam, hogy ez sem nagyon hosszabbította meg leveledző kedvüket, hiába írja ezt a szakirodalom. Így őszintén remélem, hogy idén is árul majd görög bazsalikom palántát az óbudai piacon az a hölgy, akitől két éve is vettem, és olyan ellenálló kis növényke volt, hogy hiába taposta le egy macska a növényke 2/3-át még júniusban, nagyon hamar helyrejött, és egész nyáron élveztük.

Másik nagy kedvencem a kakukkfű, igazából ezzel kapcsolatosan teljesen jól elvoltam a bolti szárítottal is, de aztán egyszer vettem egy növénykét, és mivel nagyon jól érzi magát nálunk (l.  http://kertutca.blogspot.com/2012/01/az-enyhe-tel-ajandeka.html ), ezért nem volt nehéz átszokni a frissre, főleg mert az enyhe télben is tudtuk szedni, és egyből még több kedvem lett főzni, amint lecsippentgettem az apró zöld levélkéket (leginkább gombás éltelekben szeretjük).

Ma pedig, amikor a pizzához ismét ki kellett bontanom egy csomag oregánót, rájöttem, hogy ebből is irtó sokat eszünk, részint a heti pizza, részint a korábban bemutatott kenyér (http://kertutca.blogspot.com/2012/01/mindennapi-kenyerunk.html) kapcsán, így idén ebből is kerül biztosan a fűszerkertbe, és a jó termést végre tényleg igyekszem majd megszárítani (ez is több éves elhatározás, de idén reméljük nem csak az marad).

Mostanában kezd divatba jönni (legalábbis a főzőműsorokban) a friss zsálya lelkes használata. Ezt még nem kóstoltam, mert frissen még nem nagyon láttam (igaz, nem vagyok nagy ínyencbolt-látogató), de annyira ínycsiklandónak tűnik, hogy idén ezt is igyekszem beszerezni.

Ami pedig a fűszerkertünk dísze minden évben, az a rozmaring bokor, bár be kell, hogy valljam, ezt ételben annyira nem szeretem, mint az előzőeket, de gyerekkori emlék fűz hozzá, és ezért a ragaszkodás. Nagymamánál volt több hatalmas bokor, és mindig mondta, hogyha végigsimítjuk az ágat a kezünkkel, csodálatos illata lesz tőle, és manapság is ahányszor csak elmegyek mellette, ezt mindig meg is teszem, és felidéződik sok kedves emlék. És jó érzés, hogy már a 2 éves kislányom is nagyon szereti "simizni" a bokrot. Persze azért egy karakteres sülthöz nagyon finom is, de szeretem úgy is, hogy a szűzérmék köré tekert bacont rozmaring ágakkal tűzöm össze, amitől nemcsak finom, hanem dekoratív is lesz.

A fűszerkertünknek jelenleg ez a kicsiny földdarab ad otthont, de ez néha kibővül néhány virágládával, dézsával is. Mivel férjem nagy menta rajongó, ezért idén azt is fogunk ültetni, de azt biztosan csak ládában, mert nővéremtől megtanultam, hogy ha nem figyelünk, mindent eláraszt.